Berugovo utcáin

Sötét éjszaka volt már, mire átlépték a határt. A komisszár még a kantárszárat is felhasította volna, csempészárut keresett, pálinkát, cigarettát, bármit, amiből neki is leeshet valami. No nem mintha érdemes lenne átvinni ilyen dolgokat oda, ahol minden feleannyiba kerül, mint otthon. A megengedett értékeken belül volt is minden a csomagtartóban, két karton hegyaljai bor, szárazak Tokajból és édesek Szerencsről, az Árpád-hegyi mulató pincéjéből, ahol Kardics olyan szépen húzatta az öreg cigánnyal a nótáit, hogy még a kisasszonyok is leandalogtak az emeleti szobáikból, ami tudvalevő, hogy tilos nekik éjfél után. Nem volt éppen "komilfó" az este, együtt ittak az örömlányokkal, egy miskolci utcalánnyal, egy eszlári elcsapott zsidó szolgálóval és egy kassai fűszerkereskedő lányával, akit kitagadtak az otthoniak. Volt még a koffer alján némi panyolai szilvórium is, a helyi nagygazda, az öreg Károly sajátja, konflissal küldette ki a lóváltóhoz, persze betértek a faluba mégis, anekdotálni az öreg Máriássyról, akinek a tehenjei bédöglöttek a Szamosba meg az Ócska-Túrba, persze nem volt nekik miért kijönni, lévén hetek óta nem kaptak enni.

A lampertshausi platánsor szépen mutatta az utat a teljes sötétségbe burkolózott tájban, csak a tengelyszakasztó gödrök és kátyúk miatt nem volt zavartalan az utazás. Imre fogait csikorgatva kapaszkodott a francia kárpitba, és nagyot sóhajtva szállt ki rágyújtani, amikor végre megálltak tájékozódni a város központjában. Végül némi baksisért cserébe rátaláltak a Grand Hotelra, a hajdani mikvével szemközt. A sikátorok árnyai közt mintha Mojse Teitelbaum sietett volna a falhoz lapulva, a szállodaportás azonban hamar visszarángatta őket a valóságba, mivel semmiféle emberi nyelven nem kommunikált, kizárólag ruszinul. A minden hasonló városkához szervesen hozzátartozó amerikás magyar sietett a segítségükre. Boronkay a helyi Kardashian lányok megmentője, Felsőiszapos jótevője, a jövő nagy termálberuházásainak atyja, aki termálvízzel fűtené a népfőiskolát, nem mellesleg új wellnessfürdőt építene, örömmel tolmácsolt. A próbafúrások helyszínére is kijutottak, hajnalban, szakadó esőben, nagyon-nagyon részegen, Boronkay áthajózott limuzinjában, ami a visszaúton ablakig sáros lett belülről is, no meg hal- és hagymaszagú, merthogy ott reggeliztek a kocsiban, némi vodka és spanyol vörösbor kíséretében. Az amerikai kölcsön amúgyis nagyon kellett a városnak és Másenkának egyaránt, disznótelepre, úszómedencére, új cipőre, kinek-kinek ízlése szerint. Ennek megfelelően a kis ruszin portáslány iparkodott saját kezűleg lehúzni és megpucolni a kissé már testes és korosodó Boronkay csizmáit, könnyezve a pipafüsttől és a hagymaszagtól, miközben a felkelő nap lassan bevilágított a Grand Hotel szalonjának ablakain.

Kalapomho, kalapomho, kakastollat nem teszek. Ennek szellemében a városi ifjúság darutollal díszített kalapban, szűk nadrágban, csizmában pomádézott a főtéren, a színpadon járták a csárdást és a legényest, szállt a sült birkahús illata, csorgó nyálú kóborkutyák szaladtak behúzott farokkal a lábak között, szájukban a zsákmányukkal, mócsingdarabbal, csokisfánkkal, döglött macskával, szurtos képű cigánygyerekek cikáztak a tömegben, kezükben a frissen lopott tárca, színházjegy, bérlet, kinek mi jutott, nyomukban a szerb szeparatistákra emlékeztető csendőrökkel, megkárosított aszonyságokkal, ordibáló és káromkodó emberekkel. Hangulata volt ennek a városnak, amolyan átkelő hangulata, zsilip kelet és nyugat között, szinte várták, mikor bukkan fel egy fehér szakállú dervis a tömegben, hol veszik észre az első narghiléket, mikor üti meg az orrukat a hasis édeskés illata, mialatt az öltönyös, monoklis bankárok a kapucínerüket kevergetik ezütkanállal az Arany Páva teraszán. A forgatag közepén szépen díszített pultokon a környék neves borászai kínálták kóstolásra és megvételre a hegy levét, használt kólásflakonokban, marmonkannákban, régről itt maradt szamovárban. Végül a délelőtt fénypontjaként a Nagyzsinagóga egykori épületéből kialakított szocreál kultúrház lépcsőin perdült táncra a fiatalság, buggyos gatyában, rakott szoknyában és szegedi papucsban ropva a gangnam style zenéjére, szürreálissá téve az amúgysem teljesen életszerű képet.

- Kik maguk? - kérdezte tőlük Makróczy, a főispán, mikor hívatlanul rányitottak az irodájában. Miután nagy nehezen tisztázták, hogy a borok értékelésére hívták meg őket, a szigorú öregúr kissé megenyhült, de azonnal el is felejtette őket. Maga a bírálat szigorú keretek közt zajlott, Imre ugyan fotósként volt jelen, mégis beültették az egyik bizottságba, hogy kilegyen a létszám. A versenyt megelőző ötperces felkészítésen gyorsan megtanulta, hogy a licsi és más egyéb egzotikus gyümölcsök detektálása a fehérborokban könnyen aduásszá teszi az embert, gyakorolta is bőszen újdonsült tudását, zsűrielnököket megszégyenítő módon tette helyre a Krímről érkezett borászasszonyság "illós" megjegyzéseit, felemelt és a porba döngölt, szigorú volt ámde igazságos. Ténykedése ugyanakkor fikarcnyit sem jelentett a végső elszámolásnál, minthogy a főispán úr maga osztott és szorzott, aranyérmeket vett el, mondván egy munkácsi nálunk nem kaphat aranyat, és elosztotta azokat a fesztivál fő támogatói, az óriás borgyárak között. A végén még nagy dérrel-dúrral berúgta az ajtót Kopjáss Ferdinánd is, a vármegye legnagyobb földesura négy megrettent beloruszt vonszolt maga után, rengett a hája, arca kipirult a jó kígyósi vörösbortól, majd előintett egy cigányt az ajtó mögül és rákezdett a kedvenc nótájára, Túl a Tiszán van egy falu..., a beloruszok próbáltak kioldalogni, de galléron ragadta őket, nem mentek sehová kiskomáim, énekeljetek csak velem, eközben Makróczy a városi lap újságíróját fogta karon, diktálom mit írjon, fiacskám.

Forgott velük a világ, sanda kék volt az ég, hol esett, hol sütött a nap, a kóborkutyák gömböcre hízva pihegtek a ponyvák alatt, a helyi mélymagyarok által is csak krími tatároknak csúfolt sámánok egyre részegebben gajdoltak, hümmögtek és kevergették a kumiszos rizst a kondérban, kínálták is boldog-boldogtalannak, persze senkinek sem kellett, bár az őrülteknek kijáró tiszteletet megkapták a tömeg részéről. A forgatag csendesedni látszott, csak az öreg Berci bácsi, a vagyontalan szénbányatulajdonos árulta a lejárt szavatosságú energiaitalból főzőtt pálinkáját, alap és ágyas kivitelben. A zsarátnoki tribunus odaintette magához őket, töltött a kevertből, ingatta a fejét, aztán csak ömlött belőle a szó, örökre eltűnő szekérkaravánokról, kiürült szellemfalvakról, parlaggá vált hegyoldalakról, ismeretlen, sárga bundájú és örökké éhes farkasokról, arról, hogy aki itt marad a peremvidéken, az csak úgy tud megmaradni, ha megállás nélkül iszik, ezért is részeg itt mindenki, állandóan, Berugovo ez, nem vitás, aztán újra töltött és beszélt, megivott vagy egy liter Mekong Whisky-t, végül a gyalulatlan deszkára borult és elaludt. Imréék még felhajtották az utolsó kört, fizettek és távozni készültek. Lassan újra beesteledett, koszos neonreklámok világították meg előttük az utat, szórakozottan olvasgatták őket. Vörös fények..., feketeség..., mindennek vége, itt nincs segítség, s minek is. Ahogy beléptek a hotel kapuján, a távolban halkan felsírt egy sziréna.